Give up! (B.A.P. - Jongup)

Minden jelenlévő hangosan kiabált annak ellenére, hogy még el sem kezdődött a meccs. Izgatottak voltak, ami rólam nem volt elmondható. Soha nem izgultam egy mérkőzésem előtt sem. Nem mondanám, hogy azért, mert olyan nagyra voltam magammal, de tény és való volt, hogy még egy kihívást sem vesztettem el. Mindig én nyertem. És ezeknek a száma nagyon nagy volt, mert nem most kezdtem el a boxolást.

-            A ma esti kihívónk egy fiatal fiú, aki az utóbbi időben szélsebesen tört fel az élre! – harsogta a meccs közvetítője. Megszólalásakor rögtön elhallgatott mindenki a helyiségben.

A bemondó hangját hallva én is készülődni kezdtem. Bekötöttem a kezem, majd ráhúztam a piros boxkesztyűmet. Ugráltam egy párat, kiropogtattam a nyakam, a karom és a lábam, majd odaálltam az ajtóhoz, hogy amikor engem konferál be, tökéletes időzítéssel kiléphessek.

-            Mindenki csak úgy emlegeti, mint Moon angyal! – folytatta, mire a tömeg hangos sikolyban tört ki.  – Lássuk hát ezt az angyalt a bal sarokban! – kiáltotta, mire még hangosabban sikoltott fel a tömeg.

Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Valami furcsa érzés kerített hatalmába az ellenfelem neve hallatán, ami leginkább az izgatottság és félelem keverékére hasonlított. Csakhogy én nem féltem és nem is izgultam. Inkább kíváncsi voltam, évek óta talán most először vártam a meccset. Érdekelt, hogy hogyan harcol ez az „angyal”, és hogy miért kapta ezt a becenevet.

Sebesen száguldottak a gondolatok a fejemben, de gyorsan le kellett állítanom magam. Nem akartam, hogy elterelődjön a figyelmem a meccsről. Még nem voltam olyan profi, hogy koncentrálás nélkül nyerni tudjak. És én nyerni akartam. Meg akartam mutatni ennek az angyalnak, hogy még bőven van hova fejlődnie, ha engem le akar győzni.

-            A másik sarokban pedig az eddig minden meccsből győztesen kikerült, legdögösebb, miss K! – jelentett be a közvetítő, mire a tömeg egyszerre kántálni kezdte a nevem: miss K, miss K, miss K.

Egy hatalmas mosollyal az arcomon léptem ki a szobából, amiben eddig tartózkodtam. A közönség, ahogy meglátott, még hangosabban mondta a nevem. Megcsókoltam a bal öklöm, majd büszkén felemeltem, mire mindenki hangos sikolyban tört ki. Arcomra levakarhatatlan mosoly ült ki ezt látva, és hiába próbáltam a közelgő meccsre gondolni, még annak sem sikerült megkomolyítania. A ringbe bemászva azonban rögtön lefagyott az arcomról a mosoly, és elkezdtem komolyan venni a dolgokat.

Gyorsan végigmértem a velem szemben álló fiút. Barna, felzselézett haj; sötét szemek; tetoválások a vállán és mellkasán; szakadt atléta és egy térdig érő melegítőnadrág; fekete boxkesztyű; elszánt tekintet. Láttam, hogy ő is gyorsan végigmért engem, majd halványan elmosolyodott. Nem értettem az okát, de felbosszantott. Nem tudtam, kinek képzeli magát, de eldöntöttem, hogy nem fogok kegyelmezni neki.

-            A játékszabályokat ismeritek, nincs övön aluli ütés, rendben?  - mondta a bíró, mire mindketten bólintottunk, de egy pillanatra se néztünk rá. Egyenesen egymás szemeibe bámultunk. Megpróbáltam olvasni a szeméből, de csak büszkeséget, egy kevés lenézést és kíváncsiságot láttam bennük.

Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Az egyetlen dolog, amit utáltam, az volt, ha lenéznek azért, mert nő vagyok. És az ő szemében pont ezt láttam. Mérhetetlen düh fogott el és egyik pillanatról a másikra meggyűlöltem az ellenfelem. Minél előbb végezni akartam vele.

-            Kezdjétek! – felelte a bíró, majd félre állt. Kezeim az arcom elé emeltem és felvettem a védekező pózt. Lassan araszoltam oldalra, miközben az ellenfelem mozdulatait figyeltem. Ki akartam ismerni a technikáját.

Reméltem, hogy ő is olyan lesz, mint eddig az összes ellenfelem, de ahelyett, hogy rögtön nekem támadt volna, ő is hozzám hasonlóan árgus szemekkel figyelt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire óvatos és megfontolt lesz. Már kezdtem érteni, hogy miért sikerült olyan gyorsan felkerülnie az élre. Ő is az agyával harcolt, mintsem az izmaival. Épp ezért nem volt szabad félvállról vennem.

Még vagy pár percig csak figyeltük egymást, de végül az ellenfelem unta meg előbb a várakozást. Én pedig pont erre vártam. Kivédtem minden ütését, egyszer sem hagytam, hogy megüssön. Ki akartam ismerni a támadási stílusát, amihez türelem kellett, és én végtelenül türelmes voltam.

Már egy jó ideje csak védekeztem, amikor úgy döntöttem, hogy kicsit élvezetesebbé teszem a meccset, és stratégiát váltottam. Hagytam, hogy egyszer-kétszer megüssön csak azért, hogy elbízza magát. Az ütései azonban mind gyengék voltak. Nem akart komolyan megsebesíteni. Ezt észrevéve csak még jobban forrni kezdett a vérem, és már nem érdekelt semmi, csak az, hogy legyőzzem, hogy a padlóra küldjem és megmutassam neki, engem nem szabad lebecsülni.

Egyáltalán nem kegyelmeztem neki, minden erőmet összeszedve püföltem. Nem adtam még időt sem neki, hogy felkészüljön a következő támadásaimra, folyamatosan ütöttem, így rövid időn belül többször is a padlón feküdt.

De még így is, hogy teljes erőből ütöttem, sokkal jobb volt, mint gondoltam volna. Nagyon sok ütésemet sikeresen kivédte és csak nehezen tudtam a padlóra küldeni. De ahogy telt az idő, ő egyre fáradtabb lett, én meg egyre dühösebb. Így hamarosan minden erőmet a jobb karomba gyűjtve kiütöttem. A bíró odament hozzá és tíz másodpercig számolt. Mivel ez idő alatt az ellenfelem nem kelt fel, én lettem a győztes.

A ringet elhagyva rögtön az öltözők felé vettem az irányt. Még mindig dühös voltam és le akartam valahogy vezetni a feszültségemet. Ezzel pedig hazáig várnom kellett, ezért nem akartam senkivel sem találkozni jelenleg.

Mielőtt azonban beértem volna az öltözőmbe, valaki elkapta a csuklóm és megállított. Türelmetlenül álltam meg és fordultam meg. Ha nem lettem volna dühös, akkor meglepődtem volna, hogy az ellenfelem áll mögöttem, de most csak még idegesebb lettem őt látva. Mit akar még tőlem?!

-            Tényleg olyan jó vagy, mint beszélik – felelte egy széles mosollyal az arcán, mire én csak megforgattam a szemem.

-            Csak azért állítottál meg, hogy közöld, milyen jó vagyok, vagy van más is, amit mondani szeretnél? – kérdeztem érdektelen hangon. Láttam, hogy egy pillanatra lefagyott a modortalanságomat hallva, de aztán mintha misem történt volna, folytatta.

-            Van más is – mondta még mindig mosolyogva, amit legszívesebben letöröltem volna az arcáról. – Csak gratulálni szerettem volna a győzelmedhez!

-            Kösz – válaszoltam még mindig közönyösen, de az „angyalt” nem sikerült elkedvtelenítenem.

-            Szeretném, ha találkoznánk még. Ráérsz valamikor a héten? Mondjuk holnap?

-            Én meg nem szeretnék találkozni veled – motyogtam az orrom alatt, de nem hallotta meg az „angyal”. – Bocs, de holnapra már van programom.

-            Ó, tényleg? Nagy kár – felelte kicsit szomorkás hangon, de aztán vidáman folytatta. – És holnapután?

Nem akartam nagyon bunkó lenni vele, de kezdett egyre jobban felmérgesíteni a makacsságával és naivitásával. Miért nem fogja fel, hogy nem akarok vele találkozni?

-            Akkor sem jó. Az egész hónapom be van táblázva, ezért nem érek rá soha! – förmedtem rá, majd gyorsan, mielőtt reagálni tudott volna, bementem az öltözőmbe. Nem érdekelt, hogy mennyire voltam vele bunkó vagy sem. Általában nem szoktam ilyen lenni, de alapból nem voltam jó hangulatban, és már akkor, amikor ránézek, nagyon ideges leszek. Irritál az egész lénye.

Szerencsére aznap már nem találkoztam vele. Csak remélni tudtam, hogy sikerült a tudtára adnom, kopjon le. Másnap délután ezért teljesen nyugodtan mentem be a városba sétálni egy keveset. Beültem egy kávézóba és az ablakon bámultam kifelé, amikor megpillantottam őt egyenesen felém tartani. Szerettem volna azt hinni, hogy nem látott meg, de tudtam, ez nincs így.

A kávézó ajtaja csilingelve nyílt ki, majd a rajta belépő fiú egyenesen az én asztalomhoz vette az irányt. Erre csak sóhajtottam egyet. Makacs.

-            Szia! – köszönt vidáman, majd leült velem szemben. – Azt hittem, van mára programod.

-            Apró változás történt – motyogtam, mire ő szélesen elmosolyodott.

-            Akkor gondolom nem bánod, ha egy kevés időt velem kell eltöltened.

De, igen is bántam. Nagyon is, de inkább lenyeltem a bunkóságomat. Arra gondoltam, ha nem tudtam elriasztani magamtól, akkor majd finoman adom a tudtára, hogy nem érdekel.

Az asztalra könyököltem, és rápillantottam. Ő rendelt valamit, mielőtt újra rám nézett volna.

-            És hogyan hívhatlak? – kérdeztem, mire ő csak elmosolyodott.

Istenem, csak el ne bízza magát!

-            Jongup – válaszolta. – És mi a te becses neved, vagy szólítsalak inkább miss K-nak?

Először bunkón oda akartam vágni neki, nem érdekel, hogyan szólít, de végül inkább normálisan válaszoltam.

-            Eun Mi – feleltem kurtán.

-            Szép neved van – dicsért meg, mire csak legyintettem. – De honnan jött a miss K név?

Kérdésére csak megvontam a vállam.

-            Még amikor elkezdtem boxolni, akkor aggatták rám. Azt hiszem, az első három győzelmem után jött, hogy olyan vagyok, mint egy királynő. A k betű innét a jött, a miss meg csak hozzáragadt – mondtam elgondolkodva.

-            Teljesen megértem – bólintott egyetértően, mire szorosan lehunytam a szemem, hogy visszatartsam a dühömet.

Ezután még vagy egy óráig csevegtünk. Kezdtem egyre jobban elveszteni a türelmem, és már nagyon mehetnékem volt. Jongup viszont nagyon ráérősen üldögélt velem szemben. Egyébként egy nagyon kedves fiúnak tűnt, de engem valamilyen ismeretlen okból kifolyólag nagyon irritált. Kellemes volt a társaságában lenni, ha nem vesszük figyelembe a folytonos csajozó dumáját, ami minden alkalommal felidegesített, és csak nagy erőfeszítések árán tudtam figyelmen kívül hagyni.

-            Figyelj – tértem hirtelen a lényegre -, én nem randizok nálam gyengébbekkel. Egy nagyon kedves srác vagy, de – A mondatomat nem tudtam befejezni, mert Jongup félbe szakított.

-            Köszi – mosolyodott el. – Akkor gondolom, lenne kedved még találkozni velem máskor – felelte vidáman, mire tátva maradt a szám.

-            Nem, figyelj, én – kezdtem zavartan magyarázkodni, de megint nem tudtam végigmondani, amit akartam.

-            Holnap kettőkor a főtéren – kacsintott rám, majd felállt az asztaltól. – Akkor majd találkozunk. Mindenképp legyél ott! – mondta búcsúzóul, majd elhagyta a kávézót.

Még a szám is elfelejtettem becsukni, annyira meglepődtem. Nagyokat pislogtam, és amikor tudatosult bennem, hogy mit mondott, még jobban lesokkolódtam.

Ez. Meg. Mi. Volt? Most komolyan azt hiszi, engem le tud ezzel venni a lábamról? És randira hív? Ahelyett, hogy végre békén hagyna, azt hiszi, végre megszerezhet, mi? Most még is mit kellene tennem? Nem akartam olyan bunkó lenni, hogy nem megyek el, de ha ott leszek, azt fogja hinni, hogy nyert ügye van. Miért nem engedte, hogy befejezzem az mondatom? A fenébe is!

Idegesen álltam fel az asztaltól és hagytam el a kávézót. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért olyan biztos a dolgában Jongup. Vajon hány csajt csábíthatott már el ezzel a dumájával? Valamiért teljesen biztos voltam benne, hogy egy kaszanova. És én nem dőltem be neki.

Az este alig bírtam elaludni, és ennek az lett a következménye, hogy másnap pontban délután kettőkor pattantak fel a szemeim. Ahogy megláttam az időt, rögtön ki is ugrottam az ágyból és készülődni kezdtem. De ahogy ott álltam a tükör előtt már teljesen felöltözve, elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e elmennem. Nem lenne sokkal egyszerűbb, ha nem jelennék meg? Nem jelentené ez azt neki, hogy nem érdekel?

Megráztam a fejem. Bármennyire is nem bírtam, nem akartam ennyire gonosz lenni vele. Az úgy korrekt, ha szépen elmegyek, és személyesen elutasítom. Ennyit még akkor is megérdemel, ha én nem bírom, és attól tartok, máshogy nem fog leszállni rólam.

Miután elkészültem, felültem egy buszra, ami elvitt a főtérre. Már jócskán elmúlott két óra, és kezdtem azt hinni, hogy már rég elment. Épp ezért, amikor megérkeztem, nem mentem közel. Nem akartam leégetni magam azzal, hogy odamegyek, mintha várnék valakit, aztán pár percen belül egyedül már megyek is el.

A nyakam nyújtogattam és minden ember arcát jól megnéztem, hogy megtaláljam Jongupot. Innen messziről viszont sehol nem láttam. Elment – gondoltam magamban, de a biztonság esetére azért odamentem a térhez, hogy közelebbről szemügyre vehessek mindenkit.

-            Mégis eljöttél – hallottam meg Jongup hangját a hátam mögül, amikor odaléptem a szökőkúthoz.

Hangja hallatán kicsit összerezzentem és zavartan fordultam felé.

Elégedett mosolyát látva rögtön ideges lettem, és mélyeket kellett lélegeznem, hogy nyugodt hangon tudjak megszólalni.

-            Igen, de nem miattad – feleltem kissé ingerülten, mire Jongup arcáról rögtön lehervadt a mosoly.

-            Mással jöttél ide találkozni? – kérdezte szomorúan, mire majdnem a képébe nevettem. Most komolyan féltékeny? Nem értettem, hogy miért, de rögtön dühös lettem, ahogy rájöttem erre.

-            Nem – válaszoltam bosszúsan. – Azért jöttem, hogy elmondjam neked, jobb, ha feladod. Nem érdekelsz, bárhogy is próbálkozol, megértetted? Nem riasztott el a bunkóságom, és amikor finoman akartam közölni veled, hogy nem randizom nálam gyengébbekkel, az egyik füleden be, a másikon kiment, amit mondtam. Kénytelen voltam hát eljönni, hogy végre tényleg felfogd, mi a helyzet – keltem ki magamból hirtelen.  Az elején próbáltam visszafogni még indulataim, de mondandóm végére érve egyre kevésbé sikerült.

Jongup ezt hallva tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám. Olyan letörtnek látszott, hogy egy pillanatra megsajnáltam. Bűntudatom támadt, amiért így viselkedtem vele. Semmivel sem érdemelte ki, hogy ennyire bunkón beszéljek vele, de akkor mégis miért tettem így? Mi a fene van veled, Jang EunMi? 

Szorosan lehunytam a szemem, hogy szomorú arcát látva nehogy meggondoljam magam, és adjak neki még egy esélyt. De azért nem akartam annyira kegyetlen lenni vele, hogy rögtön faképnél hagyjam, ezért vártam még pár percet, hátha válaszol valamit még. Magamban persze azért imádkoztam, hogy ne mondjon semmit, majd mikor úgy gondoltam, nem fog, hátat fordítottam neki és elindultam.

-            Ha legközelebb le tudlak győzni, akkor meg fog változni a véleményed? – szólalt meg hirtelen komoly hangon, mire döbbenten torpantam meg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan gondolja ezt az egészet. Azt hittem, egy kaszanova és én csak egy lettem volna a sok lány közül. De most hirtelen meginogtam a hitemben. Ha valóban csak egy ilyenre kellettem volna, fáradozna ennyit a meghódításommal? Én a helyében biztos nem tennék így, de még ennek ellenére sem tudtam igazán bízni benne.

-            Nem – nyeltem egy nagyot. – Akkor sem változna meg.

-            De hát nem azt mondtad, hogy csak azért utasítasz vissza, mert legyőztél? – kérdezte, mire még jobban összeszorult a szívem. Nem akartam nagyon megbántani, ezért nem is mondhattam el az igazi okomat, amiért visszautasítom.

-            Figyelj, túlságosan meg kellene változnod ahhoz, hogy beléd szeressek – válaszoltam.

-            Akkor csak mond meg, hogy milyen legyek! – felelte egyre kétségbeesettebb hangon. Ezt hallva egyre nagyobb bűntudatom támadt, amiért nem volt az esetem, de mit tehettem volna?

-            Nem akarom, hogy megváltozz, mert akkor az már nem te lennél. Ne akarj az lenni, aki nem lehetsz. Keress inkább egy olyan lányt, aki olyannak fogad el, amilyen vagy. Ha keresel, biztos fogsz találni valakit – mondtam, majd mielőtt bármit is válaszolni tudott volna, elszaladtam innét, itt hagyva Jongupot teljesen egyedül csalódottságával.