Trust me! (INFINITE: Woohyun)

Ezt a oneshotot drága nővéremnek, Patrinak írtam ^^
------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy hete már, hogy naphosszat csak a sötétségbe burkolózva ülök a szobámban. Az idő csak telt, és én észre se vettem. Az éjszakák egybeolvadtak a nappalokkal, miközben láttam, ahogy a telefonom folyamatosan csörög. Nem vettem fel, egyetlen egyszer sem. Tudtam, hogy ki keres, és hogy mit akar mondani, de nem voltam kíváncsi rá, azok után nem.

Ha akkor tudtam volna, hogy később ez fog történni, bele se kezdtem volna az egészbe. Ha tehetném, visszapörgetném az időt, és aznap itthon maradnék, hogy ne találkozzak vele. Soha nem gondoltam volna, hogy pont ő fog majd ekkora fájdalmat okozni nekem.

Istenem, miért olyan fájdalmas a szerelem? Miért fáj ennyire a mellkasom, amikor másik lánnyal látom? Boldognak kellene lennem, hogy látom az ő boldogságát, de miért nem megy? Miért nem tudom egyszerűen csak elengedni, amikor ő már nem szeret? És ahelyett, hogy beszélnék vele, kerülöm…

Azt hiszem, félek attól, hogy elhagy az, akit még az életemnél is jobban szeretek, és csak a fájdalmas üresség maradna nekem.

Minden percben a vele töltött időre gondolok. Olyan jó volt vele, hogy akkor el se tudtam volna képzelni, hogy egyszer ilyen keserűen lesz vége. De a mai napig tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztunk…

Mindig is szerettem önkénteskedni, így minden nyáron kaptam az alkalmon, amikor mehettem valamilyen intézetbe beteg gyerekeket gondozni.

Aznap is ott voltam, és játszottam a gyerekekkel, amikor betoppant egy fekete hajú, mosolygós arcú fiatal férfi. Mindenki kíváncsian pillantgatott felé, mire ő még szélesebben elmosolyodott.

-       Sziasztok! – köszönt vidáman, majd beljebb jött. – Nam Woohyun vagyok, és azért jöttem, hogy veletek játsszak! – mondta jó hangosan, hogy mindenki meghallja. Még a hangjából is sütött, hogy mennyire jó kedve van.

Nem volt túl gyakori, hogy idegen jött ide, ezért Woohyun érkezte mindenkit meglepett. Még én sem tudtam róla, hogy mára várunk még egy önkéntest. Woohyunt azonban nem zavarta a kínos csend, bejött és helyet foglalt a gyerekek között. Rájuk mosolygott, majd elkezdte kérdezgetni őket, hogy mit szeretnének játszani, és a nevük felől érdeklődött. A gyerekek eleinte szégyenlősen viselkedtek, de nem tellett bele pár percbe, mire megnyíltak előtte. Mindannyian körbe állták és egyszerre beszéltek hozzá. Woohyun ezen is csak nevetett, miközben a hozzá közelebb állók fejét paskolgatta kedvesen.

Én teljesen ledermedve álltam egyedül ott, ahol akkor voltam, amikor megérkezett. Amint megpillantottam, mintha számomra megállt volna az idő. Csak a mosolyát és a szemeit láttam magam előtt, miközben heves szívverésemet hallgattam. Nem értettem, hogy mi ez a furcsa érzés, mert még soha nem éreztem ilyet ezelőtt.

Nem tudom, hogy meddig állhattam ott mozdulatlanul, de csak arra eszméltem fel, ahogy Woohyun a kezével legyez előttem.

-       Veled meg mi van? – kérdezte kedvesen, mire meglepetten néztem vissza rá, egyenesen a szemeibe, mire rögtön lekaptam róla a tekintetem és a padlót kezdtem el tanulmányozni.

-       Azt hiszem, kicsit elbambultam – válaszoltam halkan.

-       Hát az biztos! – nevetett fel, majd megfogta a kezem és lehúzott maga mellé.

Nem értettem, hogy miért ilyen kedves hozzám, egy idegenhez. Zavarban voltam, de Woohyun ha látta se tette szóvá.

-       És hogy hívnak? – kérdezte felém fordulva, miközben az egyik kislány az ölébe fészkelte magát.

-        Én… - kezdtem bele bizonytalanul. Annyira megbabonázott, hogy hirtelen még a nevemet is elfelejtettem... – Ji Sook vagyok.

-       Ji Sook? Szép neved van! – mosolygott továbbra is rám. Kijelentése hallatán elpirultam.

Egyszerűen nem ismertem magamra. Csak a nevemet dicsérte meg, és én már ettől ennyire zavarba jövök?

Pár percig csendben ültünk, csak a gyerekek beszéltek, de folyamatosan. Nagyon izgatottak lettek, hogy lett egy új „pajtásuk”, akivel játszhatnak.

Woohyun hirtelen a mutatóujját a szája elé emelte, ezzel jelezve, hogy maradjanak csendben egy kicsit. A gyerekek rögtön el is hallgattak, amin nagyon meglepődtem. Még nekem se sikerült rögtön mindet elhallgattatnom, de Woohyunnak egyből sikerült. Azt hiszem, nagyon megkedvelték, de ezen nem is csodálkozom.

-       Készültem nektek valamivel! – állt fel mosolyogva, miután az ölében ülő kislányt maga mellé tette. – Szerintetek mivel? – kérdezte a kisgyerekektől, mire ők egymás szavába vágva kiáltoztak be mindenfélét. – Attól tartok egyik sem talált – csóválta meg a fejét és megpróbált kicsit csalódott arcot vágni, amiért egyik ötlet sem talált, de nem tudott túl komoly maradni. – De azért remélem, hogy ez is tetszeni fog! Kövessetek! – bökött a fejével az ajtó irányába ismét egy széles mosoly kíséretében, mire mindenki lelkesen felugrott és már rohant is az ajtóhoz. Én is felálltam és mosolyogva figyeltem, ahogy az ajtónál tolonganak. Boldogsággal töltött el, hogy ennyire vidámnak láttam őket. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy egy idegennel ilyen gyorsan megbarátkoztak volna. Még engem is sokára fogadtak el, és máig se nyílt meg mindenki nekem.

-        Hová megyünk? – kérdeztem Woohyuntól halkan, nehogy a kicsik meghallják és elrontsam a meglepetést.

-        Ez neked is meglepetés – suttogta. – Egyébként a zongoraterembe.

-        Hová? – szaladt föl a szemöldököm a nem létező helyiség hallatán. – De hisz olyan nincs is!

-        Most lesz – kacsintott rám, majd előrenyomult a gyerekseregben, szélesre kitárta az ajtót előttük, és elindult valamerre, ahová a kicsik készségesen követték.

Én meg hitetlenkedve álltam ugyanott. Ötletem sem volt, hogy mit tervezhetett Woohyun, de nem akartam lemaradni róla, ezért végül jobbnak láttam, ha utánuk megyek és nem maradok le, mert még én se tudtam, hogy hol lett egy „zongoraterem”.

Egy darabig még nyomon tudtam követni, hogy hol járunk, de aztán átértünk egy számomra teljesen ismeretlen helyre. Ha jól tudom, akkor egy olyan folyosón mentünk keresztül, ahová nekem nem volt szabad bejárásom, valószínűleg emiatt nem volt ismerős.

Párszor jobbra, illetve balra kanyarodtunk a hosszú fehér falú folyosón, mire Woohyun megállt legelöl.

-       Hát… megjöttünk – mosolygott, majd kinyitotta az ajtót, és előre engedte a gyerekeket, meg engem is. A szobán teljes sötétség uralkodott, ezért semmit nem láthattunk abból, hogy Woohyun mit is rejthetett ide. De ahogy ő is belépett, felkapcsolta a lámpákat, így megpillanthattunk sok-sok párnát a padlón, és egy zongorát, ami a terem elején, egy kisebb emelvényen állt.

-        Üljetek le! – mutatott a párnákra, mire a gyerekek kíváncsian helyet foglaltak. Én nem ültem le, hanem a kis lurkók mögé álltam.

Woohyun csendben megszámolta a gyerkőcöket, majd egy széles mosoly kíséretében kiosztott mindenkinek egy kis plüss medvét, majd egy hatalmasat nekem adott, pontosabban az intézménynek.

-       Ezt a dalt én írtam csak erre az alkalomra, és remélem, hogy tetszeni fog, bár nem tudom, hogy mennyire fogjátok megérteni – beszélt a gyerekekhez, miközben leült a zongorához.

Kíváncsian lestem minden mozdulatát, és azon izgultam, hogy mikor kezd már el játszani, de amikor elkezdte… Egy lágy dallammal indult, de már az is annyira gyönyörű volt, hogy el nem mertem képzelni, hogy milyen lesz a többi része. És ha azt is hozzáveszem, hogy ő írta...

A lágyabb dallamot felvette egy kicsit ütősebb, amire rá is énekelt… Annyira gyönyörű és szép volt, hogy azt elmondani is lehetetlen. Visszafojtott lélegezettel hallgattam végig az egészet. A dalszövege nagyon megható volt, és a gyerekek valóban nem érhették meg, de én igen…

 Azt hiszem, ebben a percben - ha eddig nem tettem volna meg -, beleszerettem.

Ez a nap után elkezdtünk találkozgatni, majd randizni. Eleinte hetente csak egyszer ha elmentünk valahova, de ahogy telt az idő, egyre gyakrabban hívott el, míg végül el nem kezdtünk járni. Ez az idő maga volt menny! El sem tudtam volna képzelni, hogy vége lesz bármikor a kapcsolatunknak, de sajnos egy hete megtörtént…

Egy gyönyörű napnak néztünk elébe, sok napsütéssel. Tipikusan olyan idő volt, amit nem a négy

fal között érdemes tölteni, hanem a szabadban. Ezért mi is úgy döntöttünk, hogy a változatosság kedvéért pénzt nem sajnálva elmegyünk valahova. Választásunk egy vidámparkra esett.

 Késő délután volt már, és mi olyan egy óra körül jöttünk ide. Azóta itt voltunk, és nagyon jól szórakoztunk. Nagyon sok helyre felültünk, amiknek a többségén folyamatosan sikítoztam és Woohyun kezét szorítottam, annyira féltem, főleg amikor fejjel lefelé lógtunk.

A legutolsó körhinta, amire felültünk, a Viking nevű volt. Utána úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni is egy kicsit, ha már ilyen szép idő van. Út közben megláttunk egy standot, ami édességet árult. Eddig nem ettünk túl sokat, ezért beálltunk a sorba, hogy vegyünk valamit. Nagyon sokan álltak előttünk, de mi nem siettünk, ezért nem bántam különösebben, hogy várni kellett. Közben sokat beszélgettünk és szokásosan nevettünk.

Soha nem gondoltam volna, hogy ezen a napon, így fog tönkremenni eddig felhőtlen kapcsolatunk….

Boldogan beszélgettünk, mikor hirtelen hangokat hallottunk távolról, amik mintha nekünk szóltak volna.

-       Oppa! – kiáltott kislányos hangon az illető, majd ahogy megfordultunk, hogy megnézzük, ki az,  egy nagyon szép lányt pillantottunk meg, aki mint valami borús felhő telepedett rám. Woohyun a lányt látva szélesen elmosolyodott, de még mielőtt bármit is mondani tudott volna, a nyakába ugrott. Nem tudtam, hogy ki ő, de Woohyun látszólag nagyon is jól ismerte.

-        Annyira hiányoztál oppa! – mondta, miközben még mindig Woohyun nyakát szorította.

-        Jól van Hyeri, szállj le rólam! – nevetett Woohyun, miközben Hyeri elengedte. Woohyunnak még jobb kedve támadt, ahogy egyre jobban szemügyre vette Hyerit. Én valahogy kívülállónak éreztem magam mellettük és Woohyunnal ellentétben, hirtelen nagyon rossz kedvem lett. Nem értettem, hogy mit is keresek én pontosan Woohyun életében, amikor itt van neki ez a lány, aki sokkal szebb, mint én, és látszólag jól is ismerik egymást.

Nem tudtam nem őket bámulni kitágult szemekkel, miközben szívem majd meghasadt és bensőmet féltékenység járta át. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy biztos csak valamilyen rokona, akit rég nem látott már, de valahogy nem sikerült meggyőznöm magam, és amikor felém fordult Hyeri, rögtön tudtam, ki ő. Nem kellett több, hogy megértsem, én egy nem kívánatos személy vagyok, aki jobb lenne, ha felszívódna. Normál esetben maradtam volna, hogy megértessem vele, én vagyok Woohyun barátnője, és jogom van tudni, ki ő, de most nem így tettem. Ahogy kettejüket néztem, tökéletesen összeillettek, és Hyeri szeme csillogásából rögtön tudtam, hogy nagyon szereti Woohyunt.

Nem akartam Woohyun előtt összeomlani, hogy ezzel is megmutassam, nem bízom benne eléggé. Szívem összeszorult és gombóc nőtt a torkomban, ami megakadályozta, hogy bármit is mondjak, de nem is akartam így tenni. Csak szó nélkül hátat fordítottam nekik, és elmentem. Nem hagytam, hogy Woohyun bármit is megmagyarázzon. Attól tartottam, hogy túlságosan ki fogok borulni miatta; és féltem, hogy esetleg az lesz az igazság, amire én gondoltam.

Abban a pillanatban nem akartam, hogy Woohyun bármit is mondjon, csak azt kívántam, hogy hagyjon békén. Hallottam, ahogy utánam kiáltozik, de figyelmen kívül hagytam. Sebes léptekkel haladtam, majd egy idő után elkezdtem futni is.

Nagyon sokat gondolkodtam azóta, amióta a szobámban gubbasztottam. Vagy ezerszer átgondoltam a Woohyunnal töltött időt, és próbáltam magyarázatot találni a történtekre. Nem tudtam elképzelni róla, hogy csak kihasznált vagy megcsalt volna, de a féltékenység elszívta az összes erőm, amivel az ő szemszögéből is megnézhettem volna a dolgokat.

A hét első felét azzal töltöttem, hogy erőt gyűjtöttem, hogy Woohyun szemébe tudjak nézni, de abban a pillanatban, ahogy megfogtam a telefont, hogy felvegyem, minden erőm elszállt. Nem álltam még készen az igazságra. De most úgy éreztem, menni fog. Tudtam, hogy örökre nem maradhatok a szobámba zárkózva, és Woohyun sem fog rám várni örökké. Attól még, hogy elmenekülök az igazság elől, az ugyanaz marad, és én ezen nem változtathatok. Erősnek kell lennem, hogy szembe tudjak vele nézni, és eddig ez nem sikerült.

Remegő kézzel emeltem fel a telefonom és néztem meg a hívásaimat és SMS-eimet. Mind Woohyuntól volt… A hét elején személyesen is felkeresett, és folyamatosan csöngetett, de mivel nem nyitottam ki az ajtót, nem is próbálkozott többet ezzel. De telefonon egyre többet és többet hívott, de ahogy teltek a napok, ez is egyre kevesebb lett.

Nem volt még elég erőm ahhoz, hogy magam hívjam fel, és ő most pont nem hívott, ezért megnéztem az utolsó SMS-t, amit tőle kaptam.

„Kérlek, hadd magyarázzam meg! Gyere ma ötre a szokásos helyre!”

Ezt az SMS-t ma küldte, de nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Woohyun várni fog, én meg megfutamodnék?

Megráztam a fejem. Nem fogok tovább menekülni az igazság elől. Hiányzott Woohyun, de nagyon, és még utoljára szeretném látni, mielőtt tényleg vége lenne. Nem tudtam eldönteni, hogy meddig leszek képes tartani magam előtte, de nem érdekelt. Csak látni szeretném őt még! Még egyszer megölelni, szorosan, hogy soha ne kelljen elszakadnom tőle…

Megnéztem az órát, ami fél ötöt mutatott. Szívem hevesebben kezdett el dobogni, mert éreztem, hogy kifutok az időből. Nem törődtem a kinézetemmel, úgy, ahogy voltam, gyorsan felpattantam és már rohantam is a szokásos helyre. Nem tudtam, hogy mennyi idő alatt tudom megtenni ezt a távot, de siettem, nagyon.

Út közben többször is majdnem feladtam, de mindig új erőre kaptam, amikor Woohyunra gondoltam. Sokszor elestem, és a térdem felhorzsoltam, de nem érdekelt. Minél előbb Woohyunnal akartam lenni, még ha az az utolsó is lesz.

A színház ajtaját majd’ kitéptem a helyéről, de nem törődtem vele. Befutottam a nagy előadó terembe mosolyogva, elvégre oly hosszú idő után újra láthatom Woohyunt, de nem láttam senkit ott. Mosolyom egyből lehervadt, és a sírás kezdett el fojtogatni. Elkéstem… Nem tudtam, hogy mennyi az idő, de hogy Woohyun nem volt itt, azt bizonyította, hogy már rég elmúlt öt.

Még egy pár percig vártam, hátha felbukkan, de nem jelent meg. Egy szomorú sóhaj tört fel a torkomból, és már fordultam is volna meg, hogy elmenjek, amikor hirtelen felkapcsolódott egy lámpa, ami a színpad közepét világította meg. A szívem hevesebben kezdett el dobogni, ahogy megláttam Woohyunt a reflektorfény alatt egy zongorán azt a számot játszani, amit megismerkedésünkkor is előadott. Nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet, heves zokogásba kezdtem és a földre rogytam. Arcomat kezembe temettem. Nem bírtam rá nézni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg Woohyunt. El akartam menni, de a lábaim földbe gyökereztek.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, amíg én a földön ültem, de már csak arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott a zene, és valaki a karomnál fogva felhúz. Nem néztem a szemébe, nem bírtam. De Woohyun gyengéden megfogta az állam és felemelte. Ahogy belenéztem azokba a szemekbe, úgy éreztem, hogy bármit megadnék azért, hogy újra vele lehessek.

-       Bocsáss meg nekem - törtem ki. – Bocsáss meg, amiért én…

-       Sss!  - tette a mutatóujját a számhoz. – Nem kell semmit se mondanod. Én szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem mondtam el neked, hogy az unokatestvérem akkor jön haza. Elfelejtettem megemlíteni, hogy megbeszéltem vele egy találkozót aznapra, hogy veled is találkozhasson – mondta fojtott hangon. – Én…

Most rajtam volt a sor, hogy megakadályozzam mondandóját. Nem akartam hallani, ahogy bocsánatot kér, elvégre minden az én hibám volt. Meg se engedtem neki, hogy megmagyarázza…

-       Inkább csak felejtsük el, jó? – mondtam, mire Woohyun elmosolyodott, és szorosan megölelt.