One day we’ll meet again (EXO-K: Baekhyun)

Még mindig emlékszem rád, s a veled eltöltött időre. Még mindig érzem édes csókod, meleg karjaid, és azt a szeretetet, amivel ez alatt az egy év alatt szerettél. Azt ígérted, hogy soha nem hagysz el, de most mégse vagy velem. Eltűntél minden szó nélkül. Hiába keresett mindenki, nem találtunk meg. Mond miért vagy ilyen kegyetlen? Minden kívánságom az élettől csak az volt, hogy veled lehessek örökre, de nekem ennyi se járt. A hiba bizonyára bennem volt, de mond, oly mohó voltam, hogy el kellett veszítselek? Oly önző voltam, hogy el kellett hagynod? Istenek, kérlek, adjátok őt vissza nekem! Szeretném látni mosolygós arcát, melegséget árasztó szemeit; azt a fiút, kinek köszönhetően nem törtem össze sok évvel ezelőtt.

Az utolsó együtt töltött éjszakán azt ígérted, hogy még találkozni fogunk. Akkor még nem értettem, hogy miért mondtad ezt nekem, csak mostanra vált teljesen világossá, hinni azonban nem tudtam abban a két egyszerű szóban…

Egy hónapja már, hogy egyetlen igaz szerelmem, Byun Baekhyun eltűnt minden szó nélkül. A rendőrség már az első hét után feladta keresésed. Mindenki azt hitte, hogy meghaltál. Kezdetben én nem hittem el ezt, ám ahogy az idő telt, kezdtem kételkedni benne, mára már el is fogadtam.
Tudom, utálnom kellene téged, amiért csak így itt hagytál, ám szívem még mindig csak érted dobog. Hiszem, hogy valahol boldogan élsz egy nálam szebb, s kedvesebb lánnyal. Ez tartott eddig életben, mert az én életem nélküled egy fikarcnyit se ér. Te adtál nekem célokat és álmokat, te voltál a mindenem. Az én érzelmeim soha nem fognak változni, még ha a tieid igen.

Az utolsó éjszakán megígértem, hogy szeretni foglak bármi történjék, s te így mosolyogva elmentél… örökre.

Szobámban teljes sötét honol már egy hónapja. A Napfényt látni se akartam. Az ágyamon ültem térdem felhúzva, állam lábamon pihentetve, s kezeimben a közös képünket szorongatva. Mindketten mosolyogtunk, s boldogok voltunk.

 Ha tudtam volna, hogy ez fog történni, még jobban szerettelek volna, kihasználtam volna mindenegyes percet, amit veled tölthettem volna, s soha el nem engedtelek volna.
Miért fáj még mindig ennyi idő után is? Mindenki azt mondta, hogy majd az idő begyógyítja azt a sebet, amit te okoztál...

Enni mikor is ettem normálisan utoljára? Nem tudom, de nem is érdekel.

Egy hónapja bezárkózva gubbasztottam a szobámban, lábam ki se tettem akkor, mikor más esetleg megláthatott volna. Nem volt se kedvem, se erőm, hogy mással beszéljek. Csak sajnálkozni tudtak volna, de mire megyek a sajnálatukkal? Baekhyunt visszahozni nem fogja…

Még jobban megszorítottam a képet.

Nem sírtam, mert megígértem neked, hogy miattad sírni sose fogok. Ígéretek ostoba dolgok, melyek sose teljesülnek…

Sírni lett volna kedvem, de tudtam, hogy nem tehetem. Én megtartom ígéreteim.

Ahogy elnézegettem a közös képünk, furcsa érzés kerített hatalmába. Kirohantam a nappaliba, ahol a nevelőszüleim ültek a TV előtt. Mindketten riadtan kapták tekintetük rám, de nem érdekeltek, most nem. Minden figyelmem a TV-nek szenteltem. Épp a híradó ment.

-            Ma délben egy holttestet találtak a Han folyó partján. Valószínűleg a folyó vize sodorta a partra, de nem ott halt meg. Számos vágást találtak a testén. A holttest azonban elég jó állapotban volt, ebből arra következtettek, hogy nem rég halhatott meg, egy hétre saccoltak. A rendőrségnek azonnal sikerült beazonosítani a holttestet. Byun Baekhyun volt, ki egy hónapja minden nyom nélkül eltűnt. Nem volt nála semmi egy apró kis dobozt leszámítva, ami a szívénél volt. – Itt nem bírtam tovább, azonnal kirohantam a házból úgy, ahogy voltam: mezítláb, kezemben a képet szorongatva.

Meg sem álltam a Han folyóig. Amint odaértem, rögtön megpillantottam a sok rendőrt és mentőst. Odamentem hozzájuk. Először nem akartak odaengedni, de mikor elmondtam, hogy ki vagyok, utamra engedtek. Amint megpillantottam szerelmem arcát, nem bírtam tovább, elkezdtem sírni, nem is, inkább bőgni. Lerogytam a földre, s csak sírtam.

Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy halott vagy, de így, holttestedet látva tudatosult csak bennem, hogy többé nem ölelsz át, s nem mondod azt, hogy csak álmodtam, miközben hajam simogatod.

Hogy meddig ülhettem így, nem tudom, mert már csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik rendőr hozzám szól. Könnyes szemekkel néztem fel rá.

-            Elnézést, Ön a barátnője volt? – kérdezte tőlem, mire bólintottam egy aprót. – Akkor minden bizonnyal ez Önt illeti meg – adta át a dobozkát. – Csoda, hogy nem ázott el, még vizes se volt… - A rendőr csak mondta és mondta, de én már rég nem arra figyeltem. Kinyitottam a dobozt, amiben megtaláltam egy közös képünk és egy levelet, amit nekem címzett. Kibontottam, majd olvasni kezdtem:

„Mikor a levelem olvasod, valószínűleg én már nem vagyok az élők sorai között. De mond, jól vagy? Milyen kérdés is ez, biztos nem vagy jól, de ugye nem sírtál sokat? Rendesen eszel? Nem fogytál sokat? Kérlek, bocsáss meg, hogy nem tudtam betartani az ígéreteim, és kérlek, bocsáss meg, amiért csak így elhagytalak. Nem volt más választásom. Megfenyegettek, hogy ha nem hagylak békén, megölnek. Nem akartam, hogy bántódásod essen, ezért úgy tettem, ahogy mondták. Szerettem volna, ha tudod, hogy én még mindig csak téged szeretlek!”

Amint a levél olvasását befejeztem, világossá vált számomra, hogy mit kell tennem.
Felpattantam a két képpel és a levéllel a kezemben, majd elindultam. Elrohantam a hídhoz, ami a Han folyón vezet keresztül. Elkezdtem sétálni rajta.

Tudtam, hogy ezt kell tennem. Habár Baekhyunt visszakapni nem tudtam, találkozni még találkozhatok vele, de csak egy módon.

Amikor a hídnak ahhoz a pontjához értem, ahonnét tökéletesen le lehet ugrani, megálltam, és felmásztam a korlátra. Teljesen szabadnak éreztem magam, ahogy ilyen magasan álltam, s csak a szél fújt.

Nem éreztem megbánást. Hamarosan mást se fogok…

-            Ennyi az emberi élet. A halál hirtelen jött, és elvitt mindenkit, akit igazán szerettem. Engem azonban elkerült. – Itt nyeltem egy nagyot. – Csak egy pillanat az egész, és már minden el is tűnik, amiért az ember egész életében dolgozott, s küzdött. Az életnek azonban a halállal nincs vége. A halálon túl találkozhatok szeretteimmel, és csak ez a lényeg – fejeztem be utolsó mondandóm, majd leugrottam a hídról. A fotót szorosan szívemhez öleltem.

 Zuhanás közben lepergett életem. Minden emlék, mely a Baekhyunnal töltött időt foglalta magába, erőt adott. Hamarosan találkozunk.

Az egész nem tartott pár másodpercnél tovább, ám nekem ez mégis egy örökké valóságnak tűnt. Rövidesen beleestem a jéghideg vízbe, majd minden elsötétült.

Hirtelen nyitódtak ki szemeim. A Han folyó partján feküdtem. Csodálkozva ültem fel, s néztem körbe. Nem haltam volna meg? A zuhanás halálos volt, ebben biztos voltam, de akkor mit keresek én itt? Nem értettem… Biztos nem menekültem meg…

-             Felébredtél? – hallottam meg az ismerős hangot.

-            Baekhyun! – ugrottam a fiú nyakába. Ő csak nevetve ölelt meg. – Tényleg te vagy az? – kérdeztem, majd elváltunk egymástól. Ahogy belenéztem szemeibe, nem bírtam ki sírás nélkül.

Könnyeim elkezdtek folyni, ezek most viszont örömkönnyek voltak. Tudtam, hogy találkozni fogunk még. Ennél többet én nem is kívánok, csak vele szeretnék lenni, örökre.

-            Persze – törölte le könnyeim. – Megígérted, hogy nem fogsz sírni, akkor most mégis miért itatod az egereket? Ittak már eleget! – mosolygott édesen Baekhyun. Felnevettem. Nem is tudom mikor nevettem utoljára ennyire felszabadultan. Végre visszakaptam azt, akiért bármit megtettem volna.

-            De te se tartottad ám be az ígéreteid! – durciztam be, mire Baekhyun nevetett fel. Nem bírtam ki, muszáj volt, hogy megöleljem újra. Baekhyun először meghökkent hirtelen „támadásom” miatt, de gyorsan visszaölelt. Szorosan magához ölelt. Újra biztonságban éreztem magam. Hosszú percekig voltunk egymás karjaiban. Olyan, mintha több éve nem láttuk volna egymást, és most egy perc alatt akarjuk bepótolni az elmulasztott időt. Miután elváltunk, újra én szólaltam meg.

-             De mi történt?

-            Meghaltál, és te is idekerültél – felelte, majd megfogta a kezem és felhúzott. – De gyere, még sok mindent kell megbeszélnünk – mondta, majd kézen fogva elindultunk.

Tudtam, hogy itt, ebben a világban már nem érhet semmi baj. Itt csak mi ketten vagyunk, s soha többé nem választhat el minket semmi és senki. Többé nem eresztem el.

Mosolyogva, boldogan és szökdécselve haladtunk a folyóparton. Néha-néha szaladgáltunk, fogócskáztunk, mint az ovisok. A homokban is fetrengtünk. S mindezt a lenyugvó nap narancssárgás fénye világította meg.